hanghelyzet

                Mozdulatlanul, hogy a párna anyaga vagy tolltöltete se ékelhessen közbe sistergést, mely zavarhat. Füleltem, hogy képzeletem valósággá gyúrhassa a padló viaszos, mélybarna reccsenéseit. Lassanként kirajzolódott a pályája a ház illuzióalaprajzán. A köztes csendek a sebességet hordozták. A következő reccsenés pedig az irányt is felfedte s innen már egy határozott belső hajrá útnak is indított. Már azt is tudtam, hogy mely hangok következnek, s ezekkel mely, mozgásom által elkerülhetetlen hangot tudom értelmezhetetlenné tenni. Hajtott a nyeremény vagy maga a hajtás nyerészkedett, innen már nehéz lenne megállapítani. Szerettem az első a kilincset, rugója elég erős és zsíros volt, hogy jól irányított erőkifejtéssel hangtalanná pontosodjon a szerkezete, sőt a csuklópántok sem hagytak cserben nyikorgásukkal soha. Átléptem a küszöböt, s az ajtót gyorsan és finoman hajtottam vissza, ameddig a nyelv elérte a félfa fémét. A parketta nyikorgásától nem tartottam, hangtérképét tenyeremnek tekinthettem. A szobán át a fürdőszobába értem, ennek betonpadlója és résnyire állandósult ajtaja nem adott ki hangot, biztonságos volt. Előleges hallgatózásomból kiindulva a kulcs csak a beépített szekrényben lehetett, mélyen a törölközők vagy az ingek között. Nem tartott hosszú ideig megtalálni, még úgy sem, hogy lépésenként is mindent az eredeti formájára és beállítására rendeztem. Így esetlegesen csak helyzetemre derülhetett fény, s ennek takarásában a folyamatban lévő cselekedetem elhomályosodik.

                Az apró kulccsal a kezemben neszek után kutattam röviden, ám úgy tűnt a ház átlós termete elnyelte ezeket. Az írószekreterhez igyekeztem, felső kulcslyukba behelyeztem a kulcsot, fordítottam és nyílt. Hirtelen, egyenesen rántottam ki a fiókot, így elkerülhettem a sok évtizedes bútordarab hosszas veszékelését. Egy piros borítékban voltak, számolni kezdtem, s gondolkodni: mégis mennyi az elég, a pont annyi, hogy… és ekkor hallásperemen a konyhaküszöb bükkje felriadt álmából! Dobogó kézzel váltam döntésképtelenné, miközben az előszoba folyósóján élesen villant a lépések közeledte. Éreztem minden dagadó eret, a számban a nyálat is ritkán bekapott levegő váltotta fel. A lógó rézfüleket szorosra markolva egy mozdulatból helyére taszítottam a díszes faládát, s már zártam is. A kulcsot zsebre vágtam s a nyelvén álló kedvenc ajtón átsurranva ideiglenes biztonságba menekültem. Időben, épp. Jött a nyikorgás, mely helyzete elkerülhetetlenül leleplezett volna. Hallottam a dobogást magamban, éreztem, ahogy vérem forrásközeli állapotra hűl. A három ablakon sorra dőlt a szobába a verőfény, apró porszemcsék követték a kiszámíthatatlanságot. Tenyeremben lüktetett a kilincs, mely a határt zárta a másik szoba súlyossá dermedt félbehagyottsága előtt. A léptek távolodtak majd rövid matatást és köhécselést követően fordítva újrajátszották egymásutánjukat. Ismét kezembe volt a boríték, amikor a konyha küszöbét hallani véltem, gondolataimat elhagytam mozgásommal, kivettem, amennyit két ujjam megfogott. Röviden szétnyitottam, majd túl soknak ítélve a merítést visszacsúsztattam egyet a négy közül. Visszacsukva visszahelyeztem a borítékot, a fiókot egy rövid hanggal helyére tolva fordítottam az apró kulcsot a zárban. Az ebben a pillanatban még zavaró megkönnyebbülésem bosszankodva utasítottam lelkem sarkába, s iszkoltam a fürdőszobában a kulcs rejtekhelyét eredeti állapotára visszaállítani. Ismét hallottam a konyha felől a lépteket, ugyanakkor, mire a szobába értek én már biztonság halvány délibábjaként takartam ki látóteremből a paplannal a verőfényt. Odakint hallottam a közeli középiskolások szünetzsivaját.

Kezemben a német verde jegyeivel közel a szívemet is megropogtathatta volna állkapcsom. Minden ideg és végeiken in és izom valami olyasfajta mozdulatlanságba mozdult, ahol maradni nem tudtam.

A leleplezés ezúttal is elmaradt. Mozgásom, hallásom, rendszerezett magaviseletem, hideg döntésképességem, pontosságom és ügyességem – bizonyos voltam benne – egyedülálló volt. Áhításom ezeknek fel és elismerésére számomra is rejtve maradt, talán megkaptam magamtól vagy később megkapom a környezettől, gondoltam. A pénzt nekem szánták, hát miért is lenne hiba, ha azt fényezésemre költeném, s különben sem fényeztem és soha magam, csak elmerülni hagytam a korlátlant, mert volt miből, hittem…

                A konyhaküszöb! – riadtam késő délután, az elmúlt napot vagy többet is oszladtnak hagyva. Keringett a tér s ezúttal a porszemek tűntek helytállni az idő rendetlenségében. Az elismerést nem, csak a leleplezés elkerülhetetlen esélyének a gyors dobogását hagyta kiszáradt nyelvemen az üres piros boríték.