nincs kincs

 

        Fogalmam sincs, hogy a számomra folyamatosan penész szagú, nyirkos és a csontvelőmig kirekesztő kincses város melyik bugyrában kóvályogtak a fények. Fotelek, kedvesen áporodott alkoholszag kint és bennem is, mindenkiben. Igen, eljött az idő, végeztünk, s bár ez nem is az én ballagásom volt, ott lehetem. „Tiszteletnek örvendtem” azok között, akik valóban a ballagásukat ünnepelték. Együtt jártunk kurzusokra és némelyekkel együtt futtattuk a vásott kazettákat éjszakákon át. Telt múlt az idő s az évfolyamom kiszaladt az egyetemi éveiből. Én nem. Nekem nem sikerült, elmaradtam, s amolyan párhuzamosan jártam közéjük. A tanári kar is furcsállotta: „talán egyszer megjön az esze, s elvégzi” gondolhatták, gondolom.

        Az iram elkapott engem is, hiszen igen, végeztünk, most mindenki ünnepel. Itt az idő, amikor a tanárainkkal eggyé lett a marmagasságunk, így már kollégákként tekinthetünk rájuk. Elkapott a hév, addigra már rengeteg fényt kevertem kedvemre ahol értem, s meggyőződésem volt, hogy hangot is tudok biggyeszteni hozzá, s ha nem más, biztosan ki tudom választani azt, aki ehhez kellő esztétikai és technikai ismerettel rendelkezik. Igyekeztem közelbe kerülni, s mikor úgy éreztem, hogy az önbizalmam s a helyzet is megengedi előálltam a tvs (tanár) munkatársnak ötletemmel, hogy milyen megkapó lenne korosztályom számára, ha esetlegesen havi rendszerességgel egy-egy óra szemkápráztatót keverhetnék a közszolgálat számára. Figyelmesen hallgatott, bólogatott, míg felsoroltam szakmai kompetenciáim és indokaim, majd feltette kockás ingzsebéből a kedves mosolyt és rábólintott. Jó ötlet! – hangzott, és biztosított, hogy szívesen veszik majd az alacsony nézettségű éjszakai sávban. Meg, hogy: köszöni, hogy felvetettem! 

        Minden sejtemet elöntötte az a furcsán bizsergő érzés, amit az ember akkor érez, amikor hangosan vagy hangtalanul, de helyénvaló válik végre gondolata, hogy „én tudtam!” Örömsíráshoz közeli állapotban még egyszer odafordultam, tényleg kapok adásidőt? Mire mosolyogva azt válaszolta, hogy „Hát persze!” Emlékeim szerint a legkedvesebb társakat kerestem fel hirtelen, hogy elújságoljam nekik a hírt, hogy együtt örvendjünk. Áh, dehogy, hogy elismerjenek! Mert erre a cseppre vártam epekedve, mint egy sivatagi vándor. A reakciókra nem emlékszem, csak arra, hogy ismét visszamentem, hogy megerősítse a kolléga a hírt, a válasz pedig ugyanazzal a mosollyal hangzott el, mint korábban: „Hát persze!” és folytatta: „nem gondolod komolyan?”
        Felkerekedett a sűrű kátrány körülöttem, felszakadoztak az ismerősen áporodott alkoholgőznek cafatai, s lassan, megállíthatatlanul tépték magukkal a fénynyalábokat. A gyenge padlószőnyeget elhagyta a térdem tartása, a bársonyszerű fotelek puhasága rögtön kopott ki, s a tajtékzó hangzavarban néma csendben kavarogtam önmagamban. Igyekeztem, hogy a mámor szégyenétől hajtva mihamarabb magamra csavarhassam a szégyen mámorát, s a csalódás örökké nyúlni tűnő szurkos feketéjét.

        Hajnalodott, némelyek nevetésszerűt hánytak, én továbbra is kóvályogva támasztottam a hely és helység hidegtől kicsapódott ajtóvasát. Becsületes embernek tartják, viccelődött az éj mámorában…